A hajsza(2008.06.19)
Mindig is vonzottak az olyan dolgok, melyeket tiltott az én életvitelem. Egy kis városban éltem, de álmaim nagyok voltak. Szerettem volna én is olyan életet, mint a jómódú gazdagok. Ennek érdekében elhagytam azt a várost, hol születtem, s beköltöztem Seattle-be. Néhány óra autóval, s már ott is vagy.
Esett az eső mikor utaztam, s utazásom végén, jól meg is áztam a felhőszakadásban. Megköszöntem a taxit, kifizettem, s már rohantam is a bérelt lakásom felé.
Elég olcsón megkaptam, a bérleti díj nem bizonyult soknak. Ahogy benyitottam az ajtón, nyilvánvalóvá vállt, nem az a legmodernebb, de még ha nem is modern, de nem a legtisztább lakás Seattle-ben. A hirdetés szerint, egy bebútorozott, otthonos lakás, fűtéssel. E helyett, egy bútorozott lakás ugyan, de semmiképp sem otthonos. Szerencsére a fűtést sikerült felfedeztem, mikor a radiátorhoz nyúltam. Lepakoltam hát, s leültem a tv elé. Mikor bekapcsoltam, kiderült, hogy csak három csatorna van, s azok is zúgnak kicsit. Így hát inkább elővettem az újságot, s keresgélni kezdtem álláshirdetések közt.
-Munka, munkát kell találnom…-mondogattam magamban.
Húsz éves létemre, már ideje volna saját munkát találni. Meg is akadt a szemem egyen. De mielőtt elolvashattam volna, bejött az ajtón Mr. Guy, az idős férfi, kitől béreltem a lakást.
-Hogy vagyunk? Hogy vagyunk?-kérdezte tőlem, hangja ugyan olyan volt mint a telefonban, öreg s mogorva.
-Jól.-válaszoltam nehezen, de majdnem az jött a számra hogy idegesen és fáradtan.
-És, tetszik a lakás Mr…-várt egy kicsit az öreg.
-Mr. Lee. De szólítson csak Tristannak.-mondtam.
-Tristan Lee.-ismételte a nevem.
-Igen, így hívnak.-vágtam rá.
-Csak nehogy valami bajt csináljon Tristan,-megköszörülte a torkát.-Mr. Lee.-figyelmeztetett, úrias, fenhéjjázó hangon.
Mr. Guy elhagyta a lakásomat. És én így újra elmerülhettem az álláshirdetésekben. Keresgélni kezdtem azt amit akkor találtam mikor Mr. Guy benyitott, de nem találtam. Akárhogy kerestem, nem akadt meg rajta újra a szemem. Talán az Isten is úgy akarta ne találjam meg.
Aznap éjjel, egy szemhunyásnyit sem aludtam. Csak bámultam a plafont magam felett, mint a szabad ég alatt szokás a csillagokat. Agyamban, furcsa módon, csak az járt, hogy mi lehet a családommal, pedig aznap jöttem el. Kicsit kínosnak is éreztem a dolgot, mert amit éreztem a honvágy volt. Olyan voltam mint egy kisgyerek, aki elmegy a nagymamájához nyaralni, de a plüssmackóját otthon hagyja.
Eltelt az éjszaka fele. Hosszú ideig tartó virrasztást után, végre el tudtam aludni. Álmaimban furcsa helyen jártam. Egy véget nem érő sivatagban, hol a forróság gyilkos volt, s a szenvedés kilátástalannak látszott. A hőség elnyomott, s elájultam. Az ájulás olyan volt, minthogyha meghaltam volna. Erre felriadtam, s újra nekikezdtem a virrasztásnak.
Különös érzés kapott el. Mintha ennek az álomnak lett volna jelentősége.
Másnap reggel az ébresztőórát az előtt kikapcsoltam, hogy megszólalhatott volna. Semmi szükség nem volt rá hogy ébresszen. Már órák óta fel voltam. Néhány perc múlva hatalmas zenére lettem fegyelmes. Felálltam s kinéztem az ablakon. Valamiféle karnevál készülődött.
Fejemben az az álom járt amit este álmodtam. A sivatag melege még mindig égettem a bőrömet.
Megmosakodtam s felöltöztem. Kimentem az ajtón. Először hagytam el a lakásom, s nem gondoltam volna, hogy az nap lehet nem is térek haza.
Bezártam az ajtót magam után. Letopogtam a lépcsőn. Kiléptem a bejárati ajtón, s ránéztem az órámra. Reggel fél kilenc volt. Sosem voltam korán kelő típus. A karnevál készülődött a házzal szemben lévő parkban. Nagy terület volt, melyen könnyedén fel tudták húzni a sátrakat. Még nem volt szabad bemenni, én addig leültem egy padra.
Az idő nem volt túl meleg, pedig már beléptünk a nyárba. Egy pulóver elkellet volna. Hosszú fekete hajam felkötöttem hátul, s kezem magam köré fonva dörzsölgettem a két karom. Magamban voltam, még nem tartott hosszú ideje az egyedüllét, de már mégis megkörnyékezett a magány. Ahogy ott ültem egymagamban, furcsa érzések lettek úrrá rajtam. Mintha valamiféle szomorúság akart volna belém férkőzni. Melankólikus érzés kezdett a hatalmába keríteni. Ahogy feleszméltem, eltelt egy fél óra. Nem tudtam mikor fog kezdődni a rendezvény, ezért inkább úgy döntöttem elmegyek a boltba. Felálltam s lassan elindultam. A bolt néhány háznyira volt a lakásomtól. Egy kis, nem önkiszolgáló bolt. Egy öreg nő volt a pultnál.
-Jó reggelt.-köszöntem be.
-Jó reggelt. Mit kér?-kérdezte az öreg asszony. Mindig olyan kedves volt. Szinte felvidította az embert.
-Öö…-gondolkodtam.-Két darab zsemlét, s egy doboz joghurtot.
-Reggeli lesz?-kérdezte miközben szedegette le nekem a polcról az árut.
-Igen reggeli.-válaszoltam.
-Még sosem láttalak errefelé.-mondta a nő.
-Most költöztem ide.-válaszoltam.
-Egyedül, vagy a barátnőddel?-tette fel a kérdést, mely kicsit felkavart, mert a barátnőm egy hete hagyott el.
-Nem, egyedül.-mondtam.
-Akkor remélem még látni foglak.-mondta az idős nő.-Sok csinos lány jár errefelé.
-Persze.-válaszoltam kedvesen.-Még jövök. Viszlát!-köszöntem el.
-Szia!
Kifizettem amit vettem.
Elindultam az ajtó felé. Egy lány éppen akkor jött be. Sötétbarna haja volt, sötétbarna szemekkel. Majd nem neki rohantam.
-Elnézést.-kértem bocsánatot.
-Semmi baj.-hangja bársonyos volt, s mosolya gyönyörű.
Kiléptem az ajtón. Megcsapott egy kicsit a hideg. Szemem megakadt rögtön a két öltönyös férfin. A bolt ajtajától nem messze álltak, s a lány figyelték.Láttam hogy fegyver van náluk. Kicsit megborzongtam. Ahogy a két illető ott állt, s látszólag a lányra vártak aki bement a boltba, tudtam hogy ki is lehet az a lány. Ez bizonyosabbá vállt, mikor elindultam, kicsit hátranéztem és láttam, hogy önszántából odamegy a két férfihoz, s a kihívó ruhába öltözött lány beül az elsötétített autóba.
A reggelimet haza vittem. Leraktam a konyhában az asztalra. Leültem a székre, s gondolkodni kezdtem.Közben ettem a zsömlét és a joghurtot. Nem tudtam mi történik velem. Szívem gyakran elszorult, de volt alkalom mikor hatalmas lüktetésbe kezdett. Mintha testemen úrrá lett volna valami érzés, körülvett, mint valami burok. Olyan volt mintha vibrált volna körülöttem a levegő, mely a fájó keserű érzés volt. Ez a magány.
Sosem voltam még magányos az előtt. Vagy talán már régen is megkörnyékezett ez az érzés, csak nem törődtem vele. Valahogy hirtelen kitört belőlem, mikor megpillantottam azt a lányt. A magány, rettenetesen kínzó érzés, melytől megőrülsz. Hiszen, az embernek szüksége van egy megértő társra. Akkor döbbentem rá miért is költöztem el. Csak az agyam mély rejtekei őrizték hűen az ötletet,hogy nekem el kell mennem, mert a magánytól megbolondulok. De ezt még magamnak sem akartam bevallani. Inkább csak elmenekültem ez elől, s most jutott az eszembe itt egyedül a konyhában, hogy mennyire szenvedek. Már annyira régen kezdődött, hogy már nem is emlékszem rá. Próbáltam egyre többet lenni a családommal, s a barátaimmal, mert ha valaha is magamban maradtam, kitört belőlem az egyedüllét.
S akkor is kitört belőlem, ott a konyhában. Felálltam, s inkább bementem a hálóba. Az egyedüllét úgy ejtett le a lábamról mintha beteg volnék, s a betegség lenyom az ágyra. Szó szerint az ágyra rogytam, s szemem sarkából egy könnycsepp csordult ki, mely hosszasan végig gördült az arcomon. Szívem, ahogy mondani szokták, sajgott. Ki akartam tépni onnét. Üvölteni akartam! Ki akartam kiabálni a világnak az érzéseim, s csak annak a lánynak a képe lebegett a szemem előtt. Kisugárzása mintha azt sugallta volna, problémája hasonló az enyémhez. A mosolyában, a fájdalom magja volt elvetve, melynek gyökerei egyre mélyebbre és mélyebbre nyúlnak. De mégis ezzel a mosollyal leplezte lelke fájdalmát, s ez az igazán csodálatos…!
Lassan elszenderültem az ágyon, s olyan mély álomba merültem, hogy még olyan mélybe soha. Álmom hosszú volt, s nagyon pihentető. Nem is csodálom hogy elnyomott az álom, hiszen egész éjjel alig aludtam. A fejem is fájt kissé az álmatlanságtól.
Mikor felkeltem, sötét volt a szobában. Kintről fény szűrődött be a nagy ablakon, s a karnevál hangja pezsdítő volt. Ki akartam menni rögtön. Szinte vonzott, mintha várna ott rám valami.
A tegnapi éjszaka rettenetes volt. A város zaja, s az új lakás hangulata kifejezetten szokatlan volt. Kipihentem az álmatlan éjszakát, és kimentem a karneválra.
Már elég nagy tömeg volt mikor kiértem a parkhoz. Egy sátorban folyt az előadás, kint pedig árusok sokasága. Gyerekek rohangáltak össze-vissza. Mindenhol kerestem azt a lányt, de nem találtam sehol. S akkor jutott eszembe hogy esetleg más dolga lehet, hisz a foglalkozására fény derül a bolt előtt. Ahogy körbe-körbe forogtam, észrevettem egy kisebb sátrat. Sokkal kisebb volt mint az, amiben a táncosok, s az akrobaták adták elő színvonalas előadásukat. Kicsi, lila sátor volt. Egész érdekes. Közelebb mentem hozzá. A táblán, mely ki volt függesztve az oldalára az állt, hogy ˝jóslás˝. Teljesen közel mentem, s benéztem a kicsi résen, mi az ajtórész mellett volt. Senkit sem láttam odabent, ezért bementem.
Bent kellemes meleg volt. Egy nő ült az asztalnál, szintén lila ruhában, külseje a nyolcvanas évekre emlékezettett.
-Üljön le!-utasított.
Én leültem a lila bársonnyal borított székre.
-Szóval maga jósol?-kérdeztem.
-Igen.-válaszolt a hosszú szőke hajú nő.
-Mennyiért?-kérdeztem.
-Ingyen. A jövő nem kerül semmibe.-válaszolt, kissé sejtelmesen.
Kirakta a kártyáit az asztalra, a színükkel lefordítva. Kezét tenyérrel lefelé körkörösen mozgatta. Egyszer a balt, egyszer a jobbat. S akkor felszólalt:
-Húzzon föl egy lapot!
Odanyúltam a kártyákért, egyet felemeltem, s a tenyerébe raktam. Ő felfordította s megnézte.
-Szeretet. Ez a kártya megmutatja mikor talál ránk a boldogság. Mi a neve?-kérdezte.
-Tristan.
-Tristan, maga nem boldog. Igazam van?
-Talán.-válaszoltam a kérdésre, mellyel beletrafált a dolgok közepébe.
-Bizonytalan-állapította meg.-Húzzon föl egy újabb kártyát!
Felhúztam egy újabb lapot
-Türelem. Maga kitartó s türelmes.-állapította meg a kártyáról.-Mindent kibír, a sivatagban is megtalálja az életet jelentő forrást. Húzza fel az utolsó kártyát.
Felvettem az asztalról a harmadik lapot. Átvette tőlem a nő, s ránézett. Rémült tekintetét rászegezte a kártyalapra.
-Mi az? Valami baj van?-kérdeztem.
A nő rám nézett.
-Szörnyű veszély fenyegeti Tristan. Szörnyű veszély!
-Hogy érti?-kissé megijedtem. Igaz nem annyira hittem neki. Biztosan csak meg akart ijeszteni.
-Ez a kártya a legveszélyesebb jövőt jósolja. Ez a lap, a hajsza.
-Nem értem.-mondtam.
-Ez azt jelenti hogy veszély közeleg. El kell rejtőznie Tristan. Eljönnek s elkapják. Keresni fogják, s ha egyszer is a karmaik közé kerül nincs menekvés!
-De ki?! Ki az ellenség?!
-Bárki lehet Tristan! Óvakodjon az éjszakától.
A jósnő tekintete ideges volt. Hirtelen a kezemhez kapott, s nem akart engedni. Fel kellett állnom. El akartam hagyni a helyet.
-Ne menjen el!-nem tágított. Két keze erősen szorította a karom.-Végig kell hallgatnia!
A nő nem akart ereszteni.
-Engedjen el!-ráncigáltam a karom. Sikerült egy mozdulattal kiszakítani magam a szorításából.
-Köszönöm! Viszlát!-siettem el.
-TRISTAN!-ordított utánam a jósnő.
Rohantam el, teljesen ki a parkból. Az a nő ijesztően viselkedett. Teljesen kivetkőzött önmagától, s erőszakkal vissza akart tartani.
Leültem egy padra megpihenni. Most nem tudtam meg kell-e ijednem, vagy elfelejteni az esetet. De annyira meggyőző volt a jósnő hangja. Szemembe nézve magyarázta, hogy veszélyben vagyok. Milyen veszély leselkedhet rám? Akkor még nem tudtam. Vettem néhány mély levegőt, s úgy gondoltam, sétálok egyet hogy kiszellőztessem a fejemet. Az éjszaka sötét volt. Sötét akár egy barlang. Én egyedül az utcán olyan elveszettnek éreztem magam. Csak egy kis pont voltam a világban. S egy hatalmas, óriási veszély fenyegetett. Még akkor sem tudtam hogy félnem kell-e ettől a veszélytől. Végtelen voltam ott, egymagam. Ahogy sétálgattam, rengeteg gondolat futott át az agyamon. Akkor csak egy dolgot tudtam. Haza megyek, s kitörlöm ezt a napot a fejemből. El is indultam hazafelé. Az utat alig láttam, a végtelen sötétség miatt. A rettegés a szívembe hatolt, s a legrémisztőbb horrorfilm sem volt annyira ijesztő mint akkor este kint lenni az utcán ez után az élmény után, s szinte beleremegtem, hogy csak a lámpák apró fénye volt a megnyugvás. Ahogy belenéztem a világosságot adó utcai lámpák fényébe megnyugodtam kicsit. De ha szemem letévedt róla, a rettegés újra úrrá lett rajtam. S a kis utca ahová bekanyarodtam, kietlen volt. Nem tűnt ismerősnek a környék. Nem is értettem miért kanyarodtam be abba az utcába, de nem tűnt túl jó lépésnek. Rájöttem hogy eltévedtem. A kis, vékony utcában, ijesztően nagy volt a csend. Két oldalon, házak sorakoztak, mindegyikükben több lakás lehetett. Kicsit szegényebb környékre tévedtem. Megragadott a félelem, s az örökös csend, nekem egy őrjítő sikoltásnak hangzott. Sietni próbáltam kifelé az utcából, de egyre hosszabbnak tűnt a távolság a végéig. Megpróbáltam nyugodt maradni, s arra gondoltam, hogy egyedül vagyok, mi bajom eshet. Hirtelen úgy éreztem, mintha valaki követne. Minthogyha a hátam mögül figyelnének. Mintha egyre többen, s többen lettek volna, s akkor, valaki megfogott hátulról.
-Á!-kiáltottam.
A férfi erősen szorította a kezem, s hátra kötözte. Végigfutott a hideg a hátamon, s éreztem nem szabadulhatok. Szembe akartam szállni vele, s mikor léptem volna, megragadta a hajam, s rángatni kezdte. Hiába kiabáltam segítségért, a kihalt utcába, egy lélek sem hallotta kiáltozásom. Aztán a férfi fogta magát, s bekötötte a számat is. A társa is odajött, megfogtak engem, s elcipeltek az utca végénél lévő autójukig. Bedobtak a hátsó ülésre. Gyorsan beültek a kocsiba, s elhúztak velem.
A vérnyomásom az egekbe szökött, s tudtam tennem kell valamit, mert önszántukból nem fognak elereszteni engem. Szívem szinte zakatolt. Nem tudtam hová visznek, s nem tudtam mit akarnak tőlem. Ordítani próbáltam, s nekiestem az előttem lévő férfi ülésének. De akárhogy próbáltam rugdosni, s hiába küzdöttem, nem tudtam ellenállni ennek az egésznek. Minél jobban harcoltam, annál nehezebb volt. A percek óráknak tűntek, s ahogy láttam távolodni a házakat, s minden ami nem jelentett semmit, hirtelen jelentést kapott. Az ismeretlen környék, melyben áthaladtunk az autóval, jobban hiányzott, mint a város ahol ez eddig éltem az életem.
-Kuss!-kiabált rám az egyik.-Jobb ha abbahagyod a siránkozást mert különben…!-fenyegetőzött.
Körbenéztem az autóban. Félelem lett úrrá rajtam. Halálfélelemben ültem ott, kezem meg volt közözve, s a számon nem tudtam kiejteni egy hangot sem. Az eszemben nem járt semmi más csak az, hogy mi fog történni velem. Szívem lüktetése hangosabb volt, mint a sikoly, melyet a szűk utcában lévő csend okozott. A remény teljesen magamra hagyott engem. Tekintetem ide-oda cikázott az autóban. Sötét volt odakint. S ahogy a percek elvesztek az órákban, nem tudtam hová tartok igazán az életemben, hogy hagyom magam a sorsnak vezetni, h engedem hogy ez a hajsza magával ragadjon, ha nem teszek semmit, talán vége az egésznek amiért küzdöttem ez életem során. S abban a percben úgy döntöttem, s teszek valamit annak érdekében hogy ne legyek kiszolgáltatott, s tudtam meg kell szöknöm a csapdából.
Akkor hirtelen, a szemem megakadt valamin. Egy öngyújtó hevert az előttem lévő ülés alatt. A lábammal közelebb húztam magamhoz. A kezemet kellett csupán kiszabadítanom. Amely nem volt túl könnyű. A kötél szétfoszlott, s rátekeredett az ujjaimra. Ahogy egyre jobban szét akartam szakítani, egyszer csak sikerült. Széttéptem, s ledobtam a kezemről. Gyorsan felvettem az öngyújtót, s meggyújtottam vele az előttem lévő üléshuzatot. A tűz rettenetesen gyorsan terjedt.
-Mi ez a szag?-kérdezte ingerülten a sofőr.
A férfi megijedt, s a sötétben, hirtelen nem látta hogy hol van. Sebesen neki hajtott egy villanypóznának.
Mikor megálltunk gyorsan kinyitottam az autó ajtaját, s rohanni kezdtem. Rohanni messzire. A két el rablónak nem volt ideje törődni velem, amint éppen hogy néhány méterre a járműtől voltam, az autó felrobbant!
Darabjai a magasba röpültek. A lobogó tűz rémisztő volt, s rettenetesen meleg. Biztos voltam benne, hogy az autóban ülő két férfi halott. Nem tudtam mit tegyek. Ültem csak a földön messzire a lángoló kocsitól, kezemben szorongattam a ruhadarabot, mellyel bekötözték a számat. Szívem hihetetlenül gyorsan vert, az egész testem beleremegett. Tudtam halálukat én okoztam, igaz elbántak velem, s ki tudja mit akartak csinálni, de azért ekkora büntetést nem akartam kiróni rájuk.
Akkor, hirtelen egy gondolat az agyamba fúródott, felálltam, s futni kezdtem. Elővettem a telefonom, s zaklatottam beleszóltam:
-Tűzoltók? Egy autó kigyulladt.-hátra néztem. S akkor láttam hogy az autópályánál vagyunk. Annál, mely kivezet a városból. A két férfi, el akart engem vinni erről a helyről. Talán a szomszéd városba, vagy még messzebb. Ki akartak vinni Seatlle-ből.
-Kigyulladt, az autópálya előtt.-fejeztem be, remegő hangon.
Visszafelé futottam, a város felé. Mikor a tűzoltók kiértek, a telefonálót, vagyis engem, már nem találtak a helyszínen. Sebesen haladtam. Szívem zakatolt, s nem tudtam mi tévő legyek. Teljes félelem lett úrrá rajtam. Mikor beléptem az ajtómon, még a villanyt sem kapcsoltam fel. Minden egyes zárat bezártam a bejárati ajtón, s lekuporodtam elé. Két lában felhúztam, s fejem a két térdemre helyeztem. Pulzusom még mindig nagyon magas volt, levegő minden második lélegzetvételnél, a torkomba szorult. Nem tudtam hogy félnem kéne-e, hogy újra megpróbál valaki megtámadni, s újra elrabolni. Vagy talán ez volt az első eset, de az utolsó is.
Izzadt voltam, s rémült. Lassan felálltam, levettem a ruháim, s belebújtam egy köntösbe. Kimentem a fürdőszobába, engedtem vizet, levettem magamról a köntöst, s elmerültem a kádban. A langyos víz, nyugtató volt. Úgy hatotta testemre, mint egy gyöngéd ölelés, melytől egész lényem átszellemül. Mint egy magányos embernek a csók.
Kiléptem a kádból, nem törölköztem meg, rögtön fölvettem a köntösömet. Kimentem a helységből, lefeküdtem az ágyamra, s gyomban elaludtam. Még sosem aludtam olyan jól. S az álmaim, még sosem voltak olyan kielégítőek. Nem tudtam miért pont az nap este aludtam ilyen rendkívülien. De ma már tudom.
A nap sugarai gyöngéden megsimogattak, mikor eljött a reggel. Az elhúzott függönyön át beszűrődő fény, lassan arra késztetett, hogy kinyissam a szememet.
Kitakarózva ébredtem, s kifejezetten kipihent voltam. Felültem az ágyban, s olyan érzésem volt, mintha a tegnapi mozgalmas éj, meg sem történt volna. Nyugodt voltam. Nem volt az agyamban az ezernyi gondolat, nem úgy mint tegnap. Nem rettegtem. Igaz nem tudtam hogy mi fog következni, hogy a sorsom mit tartogat még a számomra, de egész könnyedén ki tudtam lépni az utcára. De mielőtt felöltöztem, s megmosakodtam volna,a köntösöm zsebében találtam valamit. Egy névjegykártya. A jósnőé, Mrs. Denters-é. Nem értettem hogyan került oda. Nem emlékeztem hogy adott volna nekem névjegykártyát. A kártyán rajta volt a neve, telefonszáma, s az hogy hol lakik. Seettleben élt, néhány utcányira tőlem.
Miután felöltöztem, rögtön elindultam megkeresni azt a címet melyet a kártyán tüntetett fel. Tényleg nem volt messze a lakásomtól. A társasház ajtaja nyitva volt mikor oda értem. Felmentem a lépcsőn, a második emeletre. Bekopogtattam az ajtón. Néhány perc várakozás után, Mrs. Denters ajtót nyitott nekem.
-Mit keres itt Tristan? Talán történt valami?-ez a kérdés felettébb érdekes volt. Olyan hanglejtéssel kérdezett, mintha tudná hogy mit fogok mondani, s minthogyha várt volna rám.
-Mrs. Denters valamit el kell mondanom.-válaszoltam.
Bevezetett a napaliba, mely tiszta volt, s nagyon tágas. Egyáltalán nem hasonlított arra a lakásra melyet én béreltem ki. A szoba, tele volt érdekes kacatokkal, melyek sorba voltak rendezve a polcokon.
-Üljön le!-mondta, s kiment a konyhába.
Leültem a kanapéra. Körbenéztem a szobában. Nemsokára vissza is ért a nő, két pohár teával, melyet egy tárcán hozott.
-Igya meg!-utasított.
Megfogtam a csészét s belekortyoltam a teába. Az íze olyan volt, mint minden más közönséges teáé.
-Miért jött el hozzám újra Tristan?-hangja megint az tudatta velem, hogy várt vendég voltam.
-Mrs. Denters, igaza volt! Tegnap este megtámadtak, s maga megjósolta hogy így fog történni.-kezdtem bele.
-Tudtam hogy be fogja látni, hogy a jóslataim igazak.-mondta.-Hisz nagyon hamar kirohant a sátramból.-mondta nevetve, s beleivott a teába.
Akkor villámcsapásként ütött belém hirtelen,tudni akartam hogy mi fog rám várni, hogy megtörténik-e ugyan az ami tegnap.
-Mrs. Denters…
-Igen Tristan?
-Tudna nekem jósolni újra?
-Tudnék. De ehhez most nem lesz szükség kártyákra. Mutassa a tenyerét!-mondta.
Felemeltem a két kezem, és tenyérrel felfelé fordítottam. A jósnő megfogta a kezem. A tenyeremen lévő vonalakat lassan végigsimította. Aztán rám nézett.
-Nem árt félnie. Lehet hogy a veszély még nem múlt el. Talán még mindig a sarkában van. Jól bújjon el Tristan!
A hangja rémisztő volt. Most már hittem neki.
-Viszlát!Köszönök mindent!-felálltam s elmentem.
Rohantam vissza a lakásba, a mellkasomban sebesen dobogó szívvel. Beléptem az ajtómon, s rögtön magamra zártam. Felültem az ágyamra, bekapcsoltam a TV-t.
Ezer gondolat járt a fejemben. A félelem újra letelepedett bennem, a nyugodság rövid ideig tartott. Azt hittem az életem ennél rosszabb már nem nagyon lehet. De hatalmasan tévedtem!
A Nap akkor nagyon sütött. Melegem volt, s nagyon féltem. Nem tudtam mi tévő legyek. Elővettem az újságot, mely mellettem volt az ágyon. Elkezdtem lapozgatni. Akkor megpillantottam újra azt a hirdetést.
˝Jelentkezőt várok egy eléggé könnyű munkára. A munkaidő rövid, szállást biztosítok. A keresetről egyezkedünk.
Érdeklődni lehet:
…˝
Így szólt a hirdetés. Valahogy nem akartam tovább olvasni. A hely ahol utána lehetett nézni, Seattleben volt. Nem értettem miről is szólt tulajdonképpen a hirdetés. Mikor tovább olvastam kiderült hogy egyfajta gyerekekre vigyázós munka. Nem tűnt túl nehéznek, ezért másnap el is mentem az újságban feltüntetett helyre.
Egy lepukkant épület volt, ahol látszólag egy lélek sem lakott. Négy emelet volt csak. Felmentem a harmadikra, a második ajtónál kellett kopogtatni. Elég sok idő eltelt amíg valaki ajtót nyitott nekem. Egy fiatal lány volt az, nem lehetett több tizenhét évesnél.
-Helló, mit keresel?-kérdezte.
-Ö… Szia, csak a hirdetésre jöttem.-válaszoltam, s megmutattam az újságot.
A lány arca hirtelen kisápadt. Hangja zaklatott lett.
-Oh! Én… gyere be!-mondta, s mutatta az utat.
A lakás belülről piszkos, s rendetlen volt.
-Tudod, most költözünk.-mondta, s helyet csinált nekem az ott lévő régi heverőn.
Akkor több vele egy korú lány is elő jött.
-Rátok kell vigyáznom?-kérdeztem viccelve. Nagyon fiatalnak találtam őket.
-Az a helyzet hogy… mi igazából lányt kerestünk volna erre a munkára.
-Miért?-kérdeztem. Nem értettem miért fontos hogy a bébiszitter lány legyen.
-Tudod…-
-Ne Alyssa!-szólt rá az egyik lány. Én nem értettem miről van szó.
-Mi a neved?-kérdezte a lány.
-Tristan Lee.-válaszoltam.
-Tristan figyelj!Ez nem neked való munka.-mondta Alyssa,szemeivel mélyen belebámult az enyéimbe,s a zaklatott égszínkék szempár tükrözte hogy nem jó helyen járok.
Hirtelen körvonalazódott bennem valami. Ahogy láttam a kihívó öltözetüket, s a fiatal tekintetükben, hogy ők sem önszántukból vannak itt, úgy éreztem nem jól döntöttem hogy eljöttem ide.
Akkor felálltam.
-Tristan menekülj!-mondta a lány.-Nem tudhatja meg hogy itt járt egy fiú. Mostanában azokra is vadászik. Fuss!
Kirohantam a lakásból. Zavaros volt bennem a kép az egészről, nem tudtam mi történik igazán, csak azt tudtam h menekülnöm kell valami elől, egy veszély elől, amit az álarca jól eltakar.
Futni kezdtem a bérelt lakásom felé, s bíztam abban, hogy nem támadnak meg.
Bezárkóztam, a félelem teljesen elöntötte a szívemet, s úgy éreztem nincs menekvés. Minden annyira ijesztő volt, s a tudat hogy valaki el akar kapni, rémülettel töltött el. A bejárati ajtóm előtt ültem mozdulatlanul, mikor valaki kopogott. Nem mertem ajtót nyitni. Felálltam, s megnéztem ki az. Nem ismertem az illetőt. A rettegés jobban eluralkodott rajtam, s remegő testem, szinte szoborrá dermedt. Lassan mégis kinyitottam az ajtót.
-Ki maga?. kérdeztem.
-Tudja én a szomszéd lakásban lakom…-a hangja nem volt túl meggyőző.-Szerettem volna megismerni az új szomszédot.
A férfi ruhái nem úgy festettek mint egy látogatni akaró szomszédé. A szemembe nézett, mosolya elárulta, nem az a célja amit mondott.
Elmellőztem, s futottam ki az épületből. Szívem verése nem volt semmihez sem hasonló. Követett, a sejtésem igaznak bizonyult. El akart fogni engem!
Futottam, s már a szomszéd utcában voltam, mikor hátra néztem, s láttam hogy egy fegyver volt nála. A pisztollyal felém kezdett lőni. Átrohantam egy hatalmas tömegen, az utcán lévő emberek nem tudták mire vélni a dolgot. A férfi üldözőbe vett, s nem tágított. Az egyik ház háta mögé futottam, hol megbotlottam s a földre estem.
A férfi oda állt elém.
-Kelj föl!
Nagyon ijedt voltam.
-Kelj már föl!-kiabált velem.
Hirtelen felálltam. A férfi megragadta a karom. Ellenkezni próbáltam, de semmi esélyem sem volt. A férfinél fegyver volt. Elrángatott engem az épület elé. Aztán körülnézett, s bevitt. Fel mentünk az első emeletre.
-Engedj már el!--tiltakoztam.
-Hallgass!-kiáltotta.
Kopogott az ajtón, valami furcsa belépőkód lehetett. Hallatszott belülről hogy valaki kikulcsolja az ajtót. A támadóm hirtelen benyitott. Bent sötét volt, minden függöny be volt húzva. Egy férfi jött elő az egyik szobából. Aztán lassan előbújt az a három lány, akiket a másik lakásban láttam.
A férfi közelebb jött hozzám. Öltönyt viselt, gazdagnak látszott.
-Ereszd el!-utasította az engem fogó férfit. Mikor elengedett engem, az öltönyös alak még közelebb lépett, s kezével végigsimította a karom.
-Tökéletes vagy.-mondta, s mélyen a szemembe nézett.-Gyönyörű barna szemeid vannak, Tristan.
-Mit akar tőlem?-kérdeztem hevesen.
-Milyen kis bátor vagy.-állapította meg, hangja lenéző volt.-Remélem a színpadon is ilyen merész leszel Tristan.
-Mi?
-Semmi. Ó, semmi.Azóta figyellek amióta ide költöztél. Szerintem én örültem neked a legjobban. Most nincs itt veled a családod. Igaz?-mondta, felszínesen, s körbenézett engem mindenhol.
-Nincs.-válaszoltam halkan.
-Nos itt nálunk lesz családod. De sajnos újra költöznöd kell.-mondta, s nevetett. Nem értettem mit nevet. Hangja lenéző, s furcsán kedveskedő volt. Maguk közé akart engem édesgetni. A mosoly szinte sosem maradt le az arcáról.
-A csapatom egy része már a szomszéd városban van.
-Te raboltattál el.
Széles mosolyt vetett rám.
-Igen én.
-El akartál vinni a városból.
-Igen. De várj! Még be sem mutatkoztam. A nevem Mr. Evans.
Valamiért újra nevetésben tört ki.
-Mikor rákaptál az áll hirdetésemre, azt lehet mondani, belesétáltál az oroszlán barlangjába.
Ez valahogy nem tetszett nekem. Lépni akartam, de a mögöttem álló férfi lefogott.
-Óh! Milyen tüzes vagy! Ez jól fog még jönni neked.-s akkor hátra szólt a többi lánynak.-Üdvözöljétek Tristant!.-mondta nekik.-Az új csapattag.-mondta, s a szemembe nézett. Hangja kemény volt.
-A párod, Amy már vár rád.-mondta Mr. Evans.-Jól fogd meg.-utasította az engem bilincsben tartó férfit.
Kimentünk a lakásból, ki az épület hátsó ajtaján. Feltűnés nélkül ültünk be az autóba, mely már várt ránk. Az autó ablakai feketék voltak, ezért senki sem látta mi zajlik odabent. Semmit nem vihettem magammal, amint beültem a kocsiba, a férfi egy fegyvert szegezett a halántékomhoz. Nem tudtam ellenkezni velük. Megfenyegettek, hogyha nem tartok velük, az életemnek vége van. Elindult az autó, elmentünk a lakásom mellett, mely hirtelen hiányozni kezdett, s megbántam, hogy nem maradtam inkább otthon. Ha nem költözöm el, ez sosem történik meg.
Félelemben utaztam végig az utat, lelkem egyre sérültebb lett, s egy hatalmas szakadék tátongott mögöttem, melybe bármikor bele tudtam volna esni.
https://www.youtube.com/watch?v=dyxjtZXIvi4
